Matyi két évet járt Iasi-ba az egyetemre. Akkor kezdett komolyan udvarolni. Én azt mondtam, jó volna, ha átmennél Kolozsvárra az egyetemre, s megtanulnál szépen magyarul. Ott van magyar mezőgazdasági akadémia. A tanév már megkezdődött, de ő bement Bukarestbe Fazakas János miniszterhez, megkapta az engedélyt, s karácsony előtt megkezdte a harmadévet Kolozsváron. Beült hátul a padba. A kollégái azt suttogták, hogy ne, jött egy aktivista.

Nagyon nehéz volt neki. Még éjjel egy órakor is tanulta a magyar nyelvet. A szobatársak is segítették, hogy a magyar irodalmi nyelvet megtanulja. Befogadták, szerették. Nagy énekes volt, szólózott, felkapták mint énekest is. Most is kántor Kovásznán, de Zágonba is átjár kántorizálni.

Én Pusztinában maradtam, s ő tanult Kolozsváron. Még két évig tanítottam Pusztinán. Ezalatt megszüntették teljesen a román iskolát. A szülők kérték, nem kérték, én azt nem tudom. Amikor teljesen magyar iskola volt, hatvannégy első osztályost tanítottam. Sok kedves dolog történt az iskolában. Kérdezem, ki tudja, hogy mondják a gólyának románul. Az egyik jelentkezik, s azt mondja: „golea". Mind magyarul beszéltek. Mikor odakerültem, egy mondást meg is jegyeztem. Mentem családlátogatni. Azt mondja az édesanya: „Te, Katri! Hónap mécc a kumperativába, vécc khibritet." Azt mondja a kislány: „Chiar, magam menyek, mámi?" „Khiar magad mécc, Katri, met neked nincs semmiféle szervicsed." (Te, Kati! Holnap mégy az üzletbe, s gyufát vásárolsz. Éppen én menjek, anyu? Éppen te, Kati, mert te nem vagy semmiféle szolgálatban.) Rendkívül szófogadó gyermekek voltak. Nem úgy, mint az itteniek. Jó tanulók. A hatvannégy első osztályosból hatot kellett megbuktatnom csak. Vizsgán szépen tételt húztak, s úgy feleltek. Előttünk a román tanító nem törődött azzal, hogy mennek-e iskolába. A saját földjén is dolgoztatta őket. Nem ment valaki iskolába? Azt mondta: egy bárányért elengedtem. Emiatt az én osztályomban tizenkét esztendős gyermekek is voltak elsősök.

Amíg I—IV. osztály működött csak, mi, tanítók nagyon jól megértettük egymást, viccelődtünk, segítettünk egymásnak, főztünk is Szakács Gyula

igazgatónknak. Mivel érettségizett fiú volt, a tanfelügyelőség Kovács Ellát nevezte ki helyette igazgatónak a második félévben. Mivel Ella komoly igazgató lett, naponta kérte aláírásra az óravázlatokat. Egyszer Szakács megírja a fejlécet a füzetben, a tárgyalási rész már egy hosszú, érdekes szerelmes levél volt. Ella gyorsan aláírta. Másnap ugyanez történt. Harmadnap már a fejléc nagybetűkkel így kezdődött: „Mindenféle vázlatokat aláíró kedves igazgatónőmnek." Ezt már Ella is észrevette, nagyot nevettünk rajta, főleg a szerelmes levélen. Nagyon humoros fiú volt.

Új tanárok is jöttek a felső tagozatra. Csíki Sándor lett az igazgató, ő udvarhelyi, a felesége polyáni. Dénes Zoltán is oda került. Béresék is ott helyezkedtek el. Nika Bandi, azt hiszem, büntetésből jött ki, mert ő nagy kulák volt, s nem fejezhette be az iskolát. Rétyi, de Sepsin lakik. Mike Lehel is velünk tanított. Olyan ügyes volt, hogy a bákói tanfolyamon, ahová bevittek minket, az összes odavalósi tanítónak magyar táncokat tanított. Ezt bemutattuk a színházban. Nagyon tetszett mindenkinek. Mike Mátyás is tanított. Györgykovács Magdi, Bakk Regina Szentlélekről... Nyolc osztály volt.

Ami azt illeti, én nem nagyon szerettem vázlatot írni. Untam leírni azt, amit enélkül is tudok. Ezt tudta az igazgató és mások is. Én az igazgató szobája mellett laktam. Egyszer csak hallom, mondja az igazgató: Jó estét kívánok, inspektor elvtárs, hogy ért fel Pusztinába ebben a nagy sötétben? A másik kollégával beszélt, akinek a hangját nem ismertem fel. Akkorjában Kardos János volt a tanfelügyelő (valóban kardos volt). Én elhittem, hogy megérkezett az inspektor. Nekiültem, és egy új füzetbe visszamenőleg is megírtam a vázlatokat. Rengeteget körmöltem. Õk meglesték, hogy én mennyit írok. Reggel bejön az osztályba az egyik kolléga, kérdezem tőle, hogy melyik osztályba ment be az inspektor. Erre elkezdtek nevetni: hány vázlatot írtál az éjszaka? Mondom, hogy majdnem teleírtam egy füzetet. Ekkor jöttem rá, hogy engem jól rászedtek.

Sokat segítettem Györgykovács Magdát és Bakk Reginát a vázlatkészítésben, a felkészülésben, mert nekik csak négy polgárijuk volt, és nem tudhatták, hogyan kell egy órát módszeresen levezetni. A kolozsvári vázlatfüzeteimből gyorsan tanultak, tanácsaimat hamar és jól elsajátították. Ügyes, parapács, bátor leányok voltak. A néppel és a gyerekekkel egyeztek. Mindannyian egy nagy épületben laktunk. Közös konyha és több szoba volt benne. A konyhában Farczádi János, igazi csángó fiú, egy ügyes téglalap alakú kemencét épített, nagyszerű kenyereket tudtunk benne sütni. Az asszonyok minden háznál ilyen négyszögű kemencéket raktak. Ünnepek alkalmából abban sütötték a kenyeret és az

ügyes fonott kalácsokat nádmézzel (cukor), faolajjal (olaj), drozsdéval (élesztő).

A vallást nem üldözték. A gyermekek rendesen mentek a templomba. Minket sem szidalmaztak, ha a templomba bementünk. Közöttünk csak Kovács Ella volt református. Õ azt mondta, hogy katolikus. Keresztet is vetett. Letérdelt. Az Isten megbocsátotta ezt neki, s a papok is. Kerekes Irma inspektornő is azt mondta: legyünk jól a néppel. Az iskolában fonókat is rendeztünk. A leányok fontak, a fiúk is ott voltak, énekeltünk.

Péter András volt a pusztinai egyházak feje. Román város környéki csángó születésű volt, kicsit beszélt magyarul. Főleg az öregasszonyokat magyarul gyóntatta. Nagyon sok falu tartozott ehhez a parókiához. A filiák: Frumósza, Kukujec, Töruca, Szerbek, Ketris, Floreºti, Enãcheºti, Rapa Zsepe, Þurlui, Kománfalva, Balán, Válea Reá, Ardesán, Berzunc, Gajdár... Ez egy hatvan kilométeres körzet, ahová eljárt néha András pap Mátyással, amikor ő még szeminarista volt Iasi-ban, és hazajött vakációkra. Ezekben a falvakban sokan voltak, akik tudtak magyarul. Mátyás magyarul is énekelt nekik.

András pap később kanonok lett Bákóban, aztán három pap is érkezett Pusztinába, két apáca és egy lemhényi magyar szakácsnő. Amikor a szemináriumot feloszlatták, aki akart, azt Gyulafehérvárra irányították tovább tanulni. Sokan elmentek oda, mások más pályát választottak, mint Matyi is, a férjem. Három év múlva visszaállították a jási szemináriumot. 1988-ban, a 30 éves találkozójukon én is részt vettem, azt tapasztaltam, hogy többé-kevésbé értenek magyarul. Többek között Despinescu, aki folytatta volt a tanulmányait Gyulafehérváron, Rómában doktorált és a jási szemináriumban tanult sokáig.

Miután megszaporodott a tantestület, akkor is jól kijöttünk egymás között. Beosztottak népszámlálásra is. A körzeti igazgató, Heisu Nicolae is meg volt elégedve a munkánkkal. Egy húsvétkor meghívott a falujába a bálba és a családjához is egy nagy tortaevésre.

Bukarestből megbíztak egy statisztika vezetésével a faluban. Nyomtatott íveket adtak, azt kellett naponta kitöltenünk. Ötven család volt kijelölve erre a felmérésre. Az illető családnak naponta be kellett diktálnia a napi élelemfogyasztást, költségeit, fizetését, minden jövedelmét (puliszkalisztet, tejet, tojást rengeteget fogyasztottak, 3—4 kiló lisztet is naponta). Azt a felmérést a szomszédos román faluban is elvégeztették, valószínű, összehasonlítás végett. Évharmadonként Bukarestből jöttek ellenőrizni, összehasonlítani az adatokat az egyetemisták. A munkánkért havonta 50 lejt kaptunk mi és 25 lejt azok a családok, amelyeknél a felmérést végeztük. (Ez körülbelül egy évig tartott, azt hiszem, 1952-ben volt.) A fizeté

sünk akkortájt 400 lej. Jól kijöttünk belőle, mert a falusiak elláttak tejjel, tojással, zöldséggel, gyümölccsel, musttal, szőlővel. Lisztet, ruhát, cipőt jegyre vettünk. Ott termelnek valami hosszú levelű sóskát, ami nagyon korán kihajt. Egy alkalommal kérdeztem a tanulóktól az osztályban, kinek van otthon sóskája, hozzanak egy keveset. Másnap fél nyolckor, amikor megszólal az iskola kis harangja, kinézek a szobámból az utcára. Látom, hogy mind a húsz-harminc gyermek hóna alatt egy köteg sóska van. Húst is hoztak disznóvágáskor.

Nagyon jó, szófogadó gyermekek voltak az osztályban is. És fegyelmezettek. Elgyönyörködtem a szép, ragyogó fekete szemükben, mindnek fekete szeme volt, a férjemnek is, no meg az unokáimnak is az van, de azok már ragyogó örmény szemek. Sok analfabéta volt a szülők között is. Azt, hogy igénylik még most is a magyar nyelv tanulását, az is bizonyítja, hogy később, mikor hazalátogattam Pusztinára, kérdezték a volt tanítványaim, ismerem-e őket. Akárhogy félbeszakadt a magyar tanítás nálunk — mondották —, mi visszaemlékszünk. Egy tanítványom, László János rámutat egy tízéves fiúcskára: Ez itt az én unokám, de tud ez magyarul írni, olvasni, s még többen is vannak ilyenek.

Miután félbeszakadt a magyar nyelv tanítása Pusztinán, a román osztályokból is átjöttek Erdélybe, Kovásznára a magyar nyelvű líceumba. Roºu Veress Margit 1971-ben Kovásznán érettségizett, Kis Genovéva és mások szintén. Gazda József kovásznai tanár egyenként bejárta Román városától Ojtozig a magyarlakta falvakat, megszólaltatta magyarul az ő tudásuk szerint a réges-rég odamaradt atyafiainkat, amit le is ír egyik csodálatos könyvében. Címe: Hát én hogyne siratnám... Most még jól meg lehet érteni őket. De ki tudja, meddig? Most rohamosan kezdtük felejteni azt, amit sok-sok évszázadon keresztül megőriztünk, a nyelvünket. Kár, nagyon kár elfelejteni — mondta egy pusztinai asszony.

Pusztináról az évszázad eleje körül nagyon sokan telepedtek le Foksány mellé Garoafa (Szegfű) faluban, ott nagyon jól kertészkednek. A férjemnek is vannak ott rokonai. Egy alkalommal meglátogattuk őket, az egyik rokon anyósom unokatestvére volt, Veressné Mátyás Marika. Mikor megismerkedtünk, nem akartak magyarul beszélni, mert ők már elfelejtették a nyelvet. Aztán lassan belejöttek. Marika néni sopánkodik: Jaj, lelkeim, nem tudok csürkét vágni nektek, mert a görény mind elpusztította! Nevetek: még maga mondja, Marika néni, hogy nem tud magyarul, amikor még a görény szót is ismeri! Aztán felpakoltak szőlővel, paradicsommal, paprikával, dinnyével, fokhagymával, úgy jöttünk haza. Matyi fiam ott volt katona az orvostanhallgató kollégákkal, a garoafai rokonok meglátogatták, sok minden ajándékot vittek, és pénzzel is ellátták. Régi jó szokás

szerint. És mi is viszonoztuk az ajándékozást. Kovásznán a piacon véletlenül felfedeztünk egy garoafai román árust. Küldtünk egy zsák krumplit, almát. Târgu Ocnán (Aknavásár), Oneºti-en (Ónfalva, Onyest) is sok magyar él. Aknavásáron a híres fényképész, Pusztianu István. Oneºti-en volt magyar tagozat is, Kerekes Irma inspektornő oda akart küldeni, mert ott úgy beszélnek a gyermekek, mint Háromszéken. Nem fogadtam el. Pusztináról sokan vannak Erdély-szerte, még Amerikában is van belőlük, Kis Jánosnak az egyik fia. 1948-ban sokan települtek át Magyarországra, Szá-rászon és környékén élnek Baranya megyében. Nagyon szorgalmasok, gazdagok. Õket most már nem kell félteni, hogy elfelejtik a nyelvüket. 1949-ben is sokan készültek Magyarországra, de akkor már betiltotta a kitelepedést Vasile Luca miniszter (Luka László).

Sylvester Lajos 

Írja meg a véleményét a fentiek kapcsán!

Név:
Hozzászólás:
A művelet eredménye: 4 plusz 8 ?

Ehhez a hírhez még nem írtak hozzászólást.

Korábban írtuk:
Várakozási romok (2010. február 08., 08:17)
Irány a gipsy-plaza (2010. február 08., 07:43)
A rakétapajzs és következményei (2010. február 08., 07:05)
Szexfilmek, televízió és a nemi felvilágosítás forradalma (2010. február 06., 11:09)
Az összefogás visszafogása (2010. február 06., 10:03)
Pajzs mögül (2010. február 05., 13:57)
Keserves, székely Trianon (II.) (2010. február 05., 11:53)
Miért (lenne) jó kormányon lenni? (2010. február 05., 11:41)
Az önrendelkezés felé – Beszélgetés Kézdivásárhely polgármesterével (2010. február 05., 08:34)
Megbüntetve! (2010. február 05., 07:44)
Szabály és kivétel (2010. február 05., 07:25)
Három kívánság (2010. február 04., 13:26)
„Előrelátás” (2010. február 04., 13:07)
Csupa csapás az élet – A „nuntatánc" (2010. február 04., 11:00)
Nyuszika, nincs sapkád – vannak viszont földjeid! (2010. február 04., 08:13)
Kinek a csődje? (2010. február 04., 08:10)
Fehér rózsa (2010. február 03., 14:47)
A parlament szerepét növelné a kormányfő (2010. február 03., 13:24)
Miből lett a cserebogár (2010. február 03., 08:19)
Marosvásárhely – Továbblépni, de merre? (2010. február 03., 00:09)

[ Archívum ]

Keresés az interneten:

Keresés az Erdély Mán:     nem-archivált írásokbanaz archívumban    összes szó után bármely szó után pontos keresés